Az úszás cselekedete valószínűleg egyidős az emberiséggel. Több
  ókori maradvány is van, mely jelzi, hogy régen is kedvelt szabadidős
  tevékenység volt. Az ókori görögöknél az úszás az emberi műveltség
  fokmérője volt. Közéleti tevékenységet az nem vállalhatott, aki nem
  tudott úszni. Annak ellenére, hogy az újkori olimpiákat nem tudnánk
  elképzelni úszósport nélkül, a görög olimpiákon nem volt ilyen
  versenyszám. A rómaiak az egész birodalomban hatalmas csőhálózatokat
  építettek ki, hogy hódolhassanak fürdő szenvedélyüknek. Úszással
  kapcsolatos utalásokat a Bibliában is találhatunk.

 

  A középkorban a fürdés és az úszás erkölcstelen dolognak számított.
  Csak a 17. századtól vált ismét elfogadottá. Napóleon seregében a
  kiképzés részévé vált. A katonáknak ruhában, fegyverrel a kézben
  kellett csendben úszni. Az úszás technikáját először egy Nicolaus
  Winmann nevű nyelvész foglalta könyvbe 1538-ban. (Der Schwimmer oder
  ein Zwiegespräch über die Schwimmkunst).

Az úszás az egyik leghatékonyabb mozgásforma. A szervezet
oxigénfelvétele és felhasználása egyensúlyban van. Ezáltal javul a
tüdő-szív-keringési szervrendszerek teljesítőképessége. Vízben könnyebb
a hőleadás és kevesebb az izzadás.

A felhajtóerő csökkenti a testre nehezedő súlyt, így kíméli az
izületeket. Túlsúlyos illetve mozgássérült személyeknek is javasolt,
mert a gerincoszlopra és a csontozatra kisebb terhet rak.

A legtöbb izomcsoportot egyszerre és alaposan megmozgatja, erőt,
állóképességet és rugalmasságot egyaránt biztosít. Fontos szerepe van a
testtartás javításában, ezért nemcsak a rekreáció, hanem a
rehabilitáció területén is hasznos a vízben való mozgás. Így a csont,
izületi bántalmak, szív- és érrendszeri betegségek, gerincdeformitások
és balesetek, műtétek utáni terápiára is alkalmas.



Sokan idegnyugtatás céljából úsznak. A lelki nyugalom különösen csendes, természetes álló- illetve folyóvízekben érhető el.